– Köszönöm, kifejezetten jól, sőt egyre jobban – mondta Sisa Tibor. – Azt már az eddig eltelt rövid idő alatt is megtapasztaltam, hogy családias hangulat veszi körül a klubot, ahol az esetlegesen felmerülő nehézségek ellenére is vidám arcokat látok. Elmondhatom, hogy jó szellemű társasággal dolgozhatom, s kezdünk összecsiszolódni. Őszinte embereket ismertem meg az öltözőben, s ha ezt a pályára is kiviszik a labdarúgók, akkor a szurkolóinknak is örömet tudunk majd szerezni. Fontos megjegyezni, hogy a játékosok vevők a munkára.

– És a már-már elhíresült fekvőtámaszokra? 

– Pedagógusként is tudom, hogy jutalmazni és fegyelmezni is kell. Emellett nagyon fontos a koncentráció, így ha valakinek adok egy tízest, akkor tudja, hogy valamit észrevettem. Egyébként hangulatkeltő hatása is van ezeknek a fekvőtámaszoknak, az újak pedig rendszerint többet nyomnak. A következőt vallom: csend, rend, fegyelem, abból lesz az értelem, abból pedig a győzelem. 

– Eddig húsz évet tanítottam, s idővel vissza is térek majd a katedrára. Előfordult már, hogy nekem szegezték a kérdést, hogy foci vagy suli, de mindegyiket nagyon szeretem. Éppen ezért is fájdalmas számomra, hogy mifelénk több iskolát is bezárnak. Nem gondolom, hogy jót tesz egy hétéves gyereknek, ha huszonöt-harminc kilométert utazik nap, mint nap az iskolába. Az iskola, a tanítás és a tudás nélkülözhetetlen alapköve egy nemzet felemelkedésének. 

– Valóban, Ludányhalásziban lakunk a családommal és az iskola is ott található, amelyben jelenleg nem tanítok. Egyébként a Ludányhalászitól három falunyira lévő Ipolytarnócon nőttem fel, az Ipoly bal partján, azaz Magyarországon. Hogy érzékeltessem, milyen közel vagyunk a magyar-szlovák határhoz talán elég annyit mondanom, hogy a kerítésünkben van a határkő. Azt viszont fontosnak tartom megjegyezni, hogy nekem soha nem számított, kinek milyen útlevele van. 

– Szlovákiában használatos, az ottani edzősködésem idején vettem fel, egy kicsit talán személytelen, de nekem tetszik. Tanár úrnak is szoktak szólítani, de Kuvaitban például Kapitány voltam. Ha valaki Mesternek hív mindjárt kijavítom, hogy jó lenne, ha az lennék, de az egy adományozható cím. 

– Hívő ember vagyok, de babonáim is vannak. A sípom nélkül például még soha nem tartottam edzést, de elmesélek egy történetet. Vácon voltam edző és az egyik játékosommal autóztunk Nógrád megyéből edzésre, meg meccsekre. Szendehely előtt tehenek legeltek a dombokon, mi pedig nyertünk és nyertünk. Egyik alkalommal észrevettük, hogy a megszokottól eltérően a másik oldalon tanyáznak, s ennek egészen addig nem tulajdonítottunk jelentőséget, mígnem a hétvégi bajnokin kikaptunk. A következő héten újra a rossz oldalon legeltek, mikor megláttam azonnal fékeztem, a játékosom szó nélkül kipattant a kocsiból és áthajtotta az állatokat a túloldalra. Mondanom sem kell, hogy a következő meccset megnyertük, szóval vannak ilyen apró dolgok. 

– Van egy szabályrendszerem, amit az első edzés előtt ismertetek a labdarúgókkal, így tudják, hogy mit várok el tőlük. Sok minden beletartozik ebbe a házirendbe: például a laptop használata a buszon, étkezés közben és két órával a meccs előtt már nem lehet telefonálni. A sérülés miatt különmunkát végző játékosoknak egy órával, míg a többieknek harminc perccel a tréning előtt kell az öltözőben lenniük. 

– A nejem angol tanár és emellett néptáncot is tanít, míg húszéves Attila fiam egyetemista, és nem mellékesen szabálykövető. Büszkén mondhatom, hogy nagyszerű családot alkotunk, én pedig nagyon jól nősültem. Huszonnégy évvel ezelőtt életem egyik legjobb döntését hoztam...