Nehezen találunk megfelelő időpontot. Előbb Telkiben okítja a honi edzőket, aztán az iskola, majd a Rákóczi szól közbe, végül csak összejön a találkozó. Ha kis csúszással is. (Vas András interjúja a Somogyi Hírlapban és a sonline.hu-n jelent meg, most médiapartnerünknek köszönhetően honlapunkon is olvasható.)
Hány óra? Elkéstem? – huppan le a fotelba a Táncsicsban Prukner László. – Bocsánat, Szerbiába kellett telefonálnom az edzőképzés ügyében. Előtte órám volt, majd edzés, s mindjárt órám lesz, utána edzés…
– Igazi sztahanovista tempó.
– Ezt láttam a családban, otthon, Dunaújvárosban édesapám is több dolgot művelt egyszerre.
– Nem Sztálinváros van a személyiébe írva?
– Az enyémbe még igen, az öcsém már dunaújvárosi.
– Gondolom, egy adatfelvételnél furcsán néznek.
– Megszoktam. Amúgy édesapám ide járt a Táncsicsba, innen került fel az ELTE-re. Aztán diploma után ment Sztálinvárosba, a vasműbe vezető beosztásba. S társadalmi munkában vezetőségi tagja volt a helyi sportegyesületnek, a Kohásznak.
– Innen a sportimádat…
– Akkor indultak a testnevelés tagozatos osztályok, én is egy ilyenbe kerültem. Későbbi olimpikonokkal jártam egy suliba.
– Mégis előbb lett egyetemista, mint élsportoló.
– Otthon figyeltek rá, nehogy elhanyagoljam a tanulást.
– A testnevelés szakot mint továbbtanulási irányt értem. De miért földrajz lett a párja?
– Talán ez is örökletes vonás, mint a sportszeretet. Apám a fizika mellett geológiára is felvételizett. S az anyai nagyszülői ágon szintén akadt, aki ezzel foglalkozott. Anno városi földrajzversenyt is nyertem.
– A végén kiderül, e mellé s nem a testnevelés mellé keresett társat…
– Utóbbi közelebb áll hozzám. Viszont a táncsicsos karrierem földrajztanárként indult.
– Most milyen órája lesz?
– Testnevelés. Utoljára akkor tanítottam földrajzot, amikor még osztályfőnök voltam.
– Többek között a most Debrecenben játszó Szakály Péteré.
– Ők voltak az első s mind ez ideig az utolsó osztályom.
– Jövőre?
– Nem hiszem, hogy belefér.
– Egyvalakin múlik#!# dönthetne a tanári pálya mellett is.
– Csak a tanítás sohasem elégített ki! Kaposvárra is a foci hozott. Sportállásban voltam a Rákóczinál, s a volt feleségem tanított a Táncsicsban.
– Ő hívta?
– Véletlen volt. Vagy szerencse. Az egyik földrajztanárt kinevezték igazgatóhelyettessé, s lett egy csomó szabad óra. Megkérdezték, érdekel-e, s azonnal rábólintottam.
– Otthagyta a sportállást?!
– Azt hiszem, jól döntöttem. Aztán testnevelőként is foglalkoztatni kezdtek.
– Rettegtek is a Rákóczi-szurkolók, mikor rúgják le foci közben a diákok.
– Néha szálltam csak be közéjük, de így is előfordult. Egyszer eltörték a lábamat…
– Ez is mutatja#!# volt presztízse… Néhány év után mégis váltott. Pontosabban elment.
– A rendszerváltás előtt bizonytalan volt minden. Addigra kiestünk az NB I-ből, s ingáztunk a másod- és harmadosztály között. Ráadásul visszahívtak katonának. Hét hónapra.
– Nem csodálom, hogy nem látott megfelelő perspektívát…
– És akkor kaptam egy ajánlatot Ausztriából. Harmadosztályból, de ez is nagy szó volt a korábbi időszakhoz képest.
– Előtte csak kiöregedő válogatottakat engedtek Nyugatra.
– Így van. A többség pedig háromévente mehetett, ha tudott.
– Nyolcvan dollárból…
– Ezek után elképzelheti, mit jelentett az osztrákok megkeresése. Még akkor is, ha nem profinak szegődtem.
– Edzősködött? Vagy tanított?
– Egy bútorgyárban dolgoztam. Székeket szereltem össze napi nyolc órában. És még túlórákat is vállaltam.
– Utána pedig jött az edzés…
– Nem szégyellem, pénzt keresni mentem ki. Sokat jelentett a kint töltött idő, más szemlélet, más kultúra.
– Két év után mégis hazajött.
– Maradhattam volna, de akkor fel kellett volna számolnom mindent itthon. Összepakolni a családot, itt hagyni az iskolát. Cserébe ott várt az anyagi biztonság.
– Sokan maradtak volna…
– Én viszont itt vagyok itthon. Magyar vagyok, ideköt minden. Hiába van kint sok barátom, ha mégis Ausztriában maradok, mindig idegen lettem volna.
– Itthon viszont a bizonytalanság várta.
– Az iskola biztos pont volt. Két év fizetés nélküli szabadságra mentem ki, a helyemre jöhettem vissza. És itt volt a család, akkor született meg a lányom.
– A focira gondoltam…
– Furcsa voltam mindenkinek. Innen nem volt divat külföldre szerződni, előttem csak Bíró Tóni ment ki, de ő vissza sem jött. Én megjelentem, ráadásul hoztam valami mást, mint amit itthon megszoktak.
– Az ilyen embereket nem tárt karokkal szokták fogadni.
– Nagyjából a kutya sem volt kíváncsi rám, sőt, úgy éreztem, falak emelkednek körülöttem.
– Sokára repedtek meg?
– Egyszer Győri Laci bácsi visszahívott a csapathoz, aztán megint perifériára kerültem. Márton József hívott később, dolgozzak az utánpótlásban.
– Kaposváron nem egyenes az út a nagycsapathoz…
– Egyszer 3 meccsre beugorhattam, de akkor tudtam, nem tervezhetek hosszú távra, mert másik edzőt szemeltek ki.
– Végül őt váltotta.
– Először megint 3 meccsre.
– Mindet megnyerték.
– Ki is neveztek, sokak bánatára, de sokan mellettem álltak.
– És azóta minden idők legeredményesebb kaposvári edzőjévé lépett elő.
– Kellettek hozzá, akik szeretnek, s akiket én szeretek#!# a család, az iskola, a kollégák, a csapat, az elnökök és a tulajdonosok segítsége. Volt türelmük hozzám, sok mindent elviseltek.
– Volt mit?
– Igazából, ahogyan élek, nem normális állapot.
– Őszinte…
– És talán önző is! És adrenalinfüggő! Állandóan keresem a kihívásokat. Kell a feladat, az újabb cél, az erkölcsi és szakmai elismerés.
– A közönség imádja, s vezeti az edzőképzést.
– Megvívtam a magam harcát mindkét fronton. Eleinte inkább azt tapasztaltam, senki sem lehet próféta a saját hazájában.
– Most meccsek előtt zúg a Prukner Laci, Prukner Laci!
– Érzékelem és értékelem.
– Mégis időről időre felröppen a hír#!# távozik.
– Vannak ambícióim#!# bajnok, kupagyőztes szeretnék lenni, kijutni a nemzetközi porondra.
– Erre itt kevés a sansz…
– Pedig, ha lehet, a Rákóczival! Ami számomra több mint csapat#!# nyugodt munkalehetőség, s nemcsak vezetőedző vagyok, de a klub mindennapjaiba is betekinthetek.
– És jelen állás szerint addig a kispadon, míg a kedve tartja.
– Csak míg lesz motivációm.
– És utána?
– Remélem, sohasem jön el az az idő…
|
Prukner László Pedig a kilencvenes évek közepén még úgy tűnt, hogy a labdarúgó-pályafutását Dunaújvárosban kezdő, majd főiskolai tanulmányai alatt a pécsi és a szegedi egyetemi csapatban folytató – utóbbival hatodik lett az NB I-ben –, végül huszonnégy évesen, 1984-ben Kaposvárra igazoló s itt ismét első osztályú játékossá avanzsáló, hatalmas munkabírású középpályás eltűnik a nagy magyar futballsüllyesztőben. Ausztriai légióskodásából hazatérve ugyanis csak alacsonyabb osztályban kapott munkát, ami sokáig jól megfért a gimnáziumi tanári pályával. A Rákóczi-utánpótlással elért sikerei nyomán azonban végül megkapta a lehetőséget a bizonyításra. Azóta 164 alkalommal ült NB I-es mérkőzésen a csapat kispadján, s a regnáló kollégák közül messze legrégebben irányítja ugyanazt a gárdát. Nevéhez fűződnek a klub valaha volt legjobb eredményei. Irányíthatná persze akár a világ bármely csapatát, hiszen első somogyi edzőként megszerezte az európai labdarúgó szövetség legmagasabb edzői végzettségét. Időről időre fel is röppen a hír, valamelyik tehetősebb hazai egylet vetette ki rá a hálóját, de eddig sikerült Kaposváron marasztalni. Döntésében persze közrejátszhat az alma mater, a Táncsics-gimnázium, ahol jövőre már negyed évszázada tanít. Kérdés, meddig, hiszen munkáját a szakma is elismeri#!# a hazai edzőképzés irányítása legalábbis erre utal. |
Vas András
http://www.sonline.hu/
