Újra gyászol a Rákóczi család: elhunyt együttesünk egyik legendája, Ágfalvi Mihály.
Életének 74. évében elhunyt csapatunk egyik legendája, Ágfalvi Mihály, aki még 1962-ben szülővárosában, Baján került közelebbi kapcsolatba a labdarúgással, majd 1968-ban Pécsre igazolt. Egy évvel később vonult be katonának a Honvéd Táncsics SE-hez, s miután komoly fantáziát láttak benne, így szerződtette a Rákóczi. 1971-ben, 23 évesen került együttesünkhöz, amely még csak a harmadik ligában szerepelt, de aztán Mathesz Imre vezetésével meg sem álltunk az élvonalig. Több mint félszáz meccsen szerepelt a Rákóczi NB I.-es csapatában a mindig nagy szívvel és elánnal játszó söprögető, aki 1976-ban az NB I.-es rangsorban (203 játékost osztályoztak) az előkelő 12. helyen zárt, az ősszel pedig – csapattársával, a kapus Buús Györggyel – holtversenyben vezette is. 1977 októberében Dunaújvárosban játszottunk bajnokit, ahol újra megsérült a térde, így aztán már 29 éves korában visszavonult az aktív játéktól.
Márton József, a Rákóczi első NB I.-es csapatának kapitánya így emlékszik vissza az egykori csapattársról:
– Egy nagyszerű csapattárs és egy nagyon jó ember ment el közülünk. Az akkori csapatunkban nagy volt a kohézió, ami előre vitt bennünket és ennek egy fontos láncszeme volt Misike, mert mi csak így hívtuk, hiába volt oly termetes. Kedveltük, szerettük egy nagyon szimpatikus fiatalembert ismertünk meg a személyben, amikor a hetvenes évek elején Kaposvárra igazolt. Bár ő most elment, de az emlékek megmaradnak és tartják bennünk az iránta való tiszteletet a továbbiakban is. Nem is tudom, hogy melyiket emeljem ki, oly sok van: 1969-ben kerültem Kaposvárra, két évvel korábban, mint Misike. Akkoriban elég sok játékost igazolt a Rákóczi, hiszen komoly tervei voltak a városnak. Mathesz Imre gatyába rázta a társaságot, kiegyenesedett a csapat és elindult a menetelés, amiről Jutasi Róbertnek, a Somogyi Néplap akkori tudósítójának így fogalmaztam: annyira féltünk, hogy kiesünk, a harmadosztályból, hogy felkerültünk a másodosztályba, az akkori NB I./B-be. Ebből a menetelésből egy meccset emelnék ki, amikor egyszerre éltük meg a korábbi kiesés hangulatát, illetve a felkerülés mámorát. Mindez Oroszlányban történt, ahol egy-nullára kikaptunk, pedig a döntetlen is elég lett volna számunkra a feljutáshoz. Az öltözőbeli hangulatról nem kívánok beszélni, de egyszer csak belépett Jezeri Viktor, az akkori technikai vezető és közölte: a rivális Volán kikapott Dunaújvárosban, így felkerültünk az NB I.-be! Pillanatok alatt a mennyországba kerültünk, s ennek a feljutásnak igen meghatározó szereplője volt Ágfalvi Misi, akinek velem együtt sok mindent adott Kaposvár és a labdarúgás. Misike a csapaton belül meghatározó szerepet töltött be, felépítéséből adódóan kitűnő védő, az akkori szóval élve söprögető volt. Hihetetlen gyorsan futott, remekül fejelt, a pontrúgásoknál a védelem vezére volt. Volt szerencsém sok mérkőzésen előtte játszani, így közvetlen közelről láttam és hallottam, ahogy irányította a védelmet. Különösen nagy élményként említhetem a Vasas elleni, első NB I.-es bajnokit, a nézőszám, a hangulat és nem utolsó sorban a győzelem miatt. Mi akkor csak hírből ismertük az első osztályt, hatalmas szó volt, hogy itt szerepelhettünk, ráadásul 22.000 ember jött ki az első, Vasas elleni meccsünkre. Hihetetlen hangulat uralkodott a lelátón és a pályán is, ahol Misi nagyszerűen játszott, neki is köszönhető, hogy nem kaptunk gólt a válogatottakkal felálló, Illovszky Rudolf fémjelezte angyalföldiektől. Sőt, azon a meccsen egyszer betört a tizenhatoson belülre és majdnem gólt szerzett, amivel felette volna a koronát a teljesítményére. Az egész pályafutása alatt nagy alázattal szolgálta a labdarúgást, mindig bántotta egy sikertelenség, egy bekapott gól. Misike megérdemli, hogy szépen megemlékezzünk róla, mivel egy meghatározó tagja volt a Rákóczi történelmének.
