Zalaegerszegről indulva, több kitérő után végül Kaposváron fejezte be profi labdarúgó-pályafutását Pogacsics Krisztián. Korábbi csapatkapitányunk mind a három NB-s osztályban őrizte együttesünk kapuját.

 

– Emlékszel még 2007. november tizedikére?

– Ekkor mutatkoztam be az első osztályban, méghozzá csereként a Sopron ellen – vágta rá egyből Pogacsics Krisztián, aki hozzátette, a barátai által készített felvételen többször is visszanézte ezt a számára emlékezetes pillanatot.

 

– És 2020. június 27-ére?

– Az utolsó NB I.-es mérkőzésem dátuma, melyet az Újpest ellen vívtunk. Erre már kevésbé szívesen emlékszem vissza, hiszen kikaptunk egy több sebből vérző csapattal, ha lehetne ki is törölném az emlékeimből. Összességében viszont minden percet imádtam, amit a Rákóczinál töltöttem.

 

– Összesen 82 NB I.-es mérkőzésen védtél. Nem hajtottál a százra?

– Talán az idegenlégiós évekkel együtt elérem a száz első osztályú mérkőzést, kerek pályafutást tudhatok magam mögött. Lehet, hogy elérhettem volna a száz NB I.-es meccset, hiszen voltak első osztályú megkereséseim korábban, de soha nem voltam számcentrikus. Azt vallom, inkább legyen kevesebb, de annál több emlékezetes meccsem.

 

– A görög Panióniosz és a román Navodari és Nagyvárad színeiben a légiós életet is kipróbáltad. Milyen tapasztalatokat szereztél külföldön?

– Sokat köszönhetek Csank Jánosnak, aki a ZTE edzőjeként bízott bennem, tehetségesnek tartott. Tudta, akkor fejlődhetek tovább, ha elhagyom Zalaegerszeget és kikerülök a komfortzónámból. Ekkor két lehetőségem volt: a román másodosztályú Nagyvárad és az NB I.-es Eger hívott. Végül előbbit választottam és úgy gondolom, jó döntést hoztam. Ez nagy lépés volt a karrierem szempontjából. Olyan városba kerültem, ahol bár sokan beszélnek magyarul, de mégis Románia. Gyorsan megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, kivívtuk a feljutást és a liga legjobb kapusának is megválasztottak. Licencproblémák miatt viszont nem indulhattunk az első osztályban, így fél évet újra a román másodosztályban játszottam, majd Görögországba igazoltam, pont a gazdasági világválság idején. Az ottani futballt nem kell bemutatni senkinek. Egy athéni tradicionális csapathoz a Panióniszhoz kerültem, ahol már az első edzésen azt láttam, hogy háromezer fanatikus szurkoló görögtűzzel buzdított minket a városi, ősi rivális Panathinaikósz elleni kupameccs előtt. Ekkor tudtam, hogy jó helyre kerültem. A már említett gazdasági világválság miatt viszont financiális gondok adódtak a klubnál, emiatt is fogadtam el fél év után az akkor román első osztályú Navodari ajánlatát.

 

– Ezt követően, több kitérő után, 2018-ban egy harmadosztályból frissen feljutó Kaposvárhoz igazoltál. Milyen elvárásaid voltak akkor?

– Az első és legfontosabb, amiért Kaposvárra igazoltam az Waltner Róbert hívó szava volt. Korábban csapattársak voltunk Zalaegerszegen, fiatal kapusként minden edzés végén kint maradtam vele gyakorolni. Ebből adódóan megmaradt a jó viszonyunk. A Puskás Akadémiát elhagyva csak nüanszok választottak el attól, hogy a DVSC játékosa legyek, de Balmazújvárosba kerültem, ez az időszak viszont nem a legjobban sikerült számomra, bordatörést szenvedtem, de emellett is több minden hátráltatott. Robi sokszor hívott, felvázolta, hogy mi várna rám Kaposváron. Telefonon keresztül nehezen hittem, hogy valóban nagyszerű a légkör, de végül kiderült, hogy tényleg remek a társaság. Ekkor pedig elkezdődött a tündérmese.

 

– A tündérmese azonban nem happy end-el végződött. Nem gondolod úgy, hogy többet is ki lehetett volna hozni az NB I.-es szezonból?

– Felelős döntést hoztak a vezetők, hiszen kijelentették: az a csapat, amelyik feljutott a harmad-, majd a másodosztályból megérdemli, hogy kipróbálja magát az elsőben is. Ez egy jó döntés volt, nem hiszem, hogy a mai magyar futballban ezt többen meghozták volna. Végül tudjuk, mi lett belőle, de úgy gondolom, hogy aki abban a csapatban játszott, élvezte minden egyes percét és érezte a megbecsülést. A szurkolóinknak nyilván fájt, hogy alig volt győzelmünk, de nekünk egy világbajnoki címmel elért sikerrel ért fel a Debrecen elleni első siker, hiszen néhány játékos pár éve még a megye egyben játszott.

 

– A Rákóczi kapuját három osztályban, 113 mérkőzésen védted. Miként nézel vissza a Kaposváron eltöltött négy évére?

– Úgy gondolom, hogy a nevelőegyesületemben sem voltam annyira megbecsülve, mint Kaposváron. Négy év alatt rengeteg mindent kaptam a klubtól, örülök, hogy mindegyik osztályban megkaptam a lehetőséget. Amikor szinte mindenki elment, maradtam, úgy érzem ezzel vissza tudtam adni valamit a klubnak. Illés János (az akkori sportigazgató – a szerk.) kérésére tettem így és próbáltam segíteni a fiatalokat. Az igazat megvallva elgondolkodtam a váltáson, hiszen abban az időszakban rossz passzban volt a csapat, s rengeteg kudarc ért minket. Azóta is mindenkitől megkapom a kérdést: azzal a csapattal, hogy tudtatok kiesni az NB II.-ből? A mai napig nem tudom hova tenni ezt, hiszen olyan játékosokkal estünk ki, akik most is a stabilan játszanak a másodosztályban. Ezzel óriási baklövést követtünk el, mi játékosok is.

 

– Ezek alapján van benned hiányérzet, így a pályafutásod végén.

– Van bennem egy minimális, hiszen az embernek mindig vannak álmai. Megfordult a fejemben, többször is, a „mi lett volna, ha” kérdés, de nem sajnálok semmit. Rengeteg barátot köszönhetek a futballnak, sok gyönyörű helyen is jártam, jó társakkal dolgozhattam együtt. Élveztem a pályafutásom minden egyes percét.

 

– Tudatosan építetted fel a labdarúgás utáni életed, hiszen elvégezted a kapusedzői képzést. Mik a terveid edzőként?

– Kapusedzőként folytatom a PVSK-nál, viszont nem tudnék úgy kiállni a kapuból, hogy egyből szögre akasztom a kesztyűt, így ha kell, segítek majd a felnőtt csapatnak. Elsősorban viszont a kapusképzésért felelek a labdarúgó szakosztálynál. Próbálom csiszolni a tehetségeket, hogy egyszer gyémántként csilloghassanak. Emellett pedig minél több időt szeretnék tölteni a családom körében.