Ismét gyászol a Rákóczi család, elhunyt Boros Gyula a hetvenes évek egyik legtehetségesebb kaposvári futballistája.
Pályafutását a Rákóczi ifjúsági csapatában kezdte, s csakhamar kiemelkedett társai közül. Volt idő, amikor a szakemberek egybehangzóan megegyeztek abban: nem kell gondolkodni azon, hogy majd egyszer ki örökli Nagy Lajos visszavonulása után a csapatkapitányi karszalagot. Boros Gyula ugyanis nagy játékszervező volt, nemcsak átlátta a kialakult helyzeteket, hanem váratlan húzásaival csapattársait is nagyobb teljesítményekre tudta serkenteni. Így csakhamar közönségkedvenccé vált.
Az akkor nagy feladatokra készülő Rákóczi felnőtt csapatának új edzője, Mathesz Imre is meglátta benne a lehetőséget. Behívta a bővebb keretbe, ahol nagy reménységként tartották számon. A balszerencse azonban közbe szólt. Sorkatonai szolgálata alatt a kapolyi honvédcsapatban olyan súlyos sérülést szenvedett, amelyet követően hosszú lábadozás után léphetett újra pályára. Eljutott Szekszárdra, az NB II-es csapathoz, de korábbi formáját már nem tudta túlszárnyalni. Pedig minden porcikájában futballista volt, kiugró tehetsége mellett is mindenkor szerény és alázatos maradt.
A pályán mindig tudta, mi történik, és azonnal megtalálta a legjobb megoldásokat. A civil életben ez már sokkal nehezebben ment neki. Ám az a nemzedék, amelynek futballt szerető tagjai még a pályán láthatták csapattársként, szurkolóként, most lesújtva olvassák a haláláról szóló szomorú hírt.
Márton József, Boros Gyula az egykori csapattárs és tanára így emlékszik a játékosról:
– Nagyon mély fájdalommal vettem tudomásul, hogy Boros Gyula is elment az élők sorából. Tehetséges labdarúgó volt, egy nagyon rendes ember, aki nemcsak csapattársam, hanem tanítványom is volt az 503-as iskolában. Tisztességes, becsületes, alázatos labdarúgót, embert ismertem meg a személyében, nyugodjék békében!
