Az egykori sikerek színhelyén, a Rákóczi-stadionban idézték fel a negyvenöt évvel ezelőtt történteket a Kaposvári Rákóczi FC tagjai, akik a klub története során először vívták ki az élvonalba jutást.

 

Negyvenöt évvel ezelőtt hamisítatlan futball-láz tört ki Kaposváron, hiszen a másodosztályban szereplő klub egy remek szezon után, története során első alkalommal kivívta a feljutást a legmagasabb osztályba. A városban, sőt az egész megyében arról az együttesről beszéltek az emberek, amely a szó valódi értelmében is csapat volt, s ahogy a találkozón magukat említették névtelen csapatként megállták a helyüket a legjobbak között.

Az akkori hősök szombat délután újra kezet nyújtották egymásnak, s vidáman borultak egymás nyakába a viszontlátás örömét kifejezve. Már az első pillanatokban előkerültek a régi, már-már megkopott fotók, az akkori Somogyi Hírlapból és Nemzeti Sportból kivágott cikkek, s ahogy ilyenkor az lenni szokott a régi emlékek felidézése mellett az élcelődések sem maradtak el.

A találkozón első körben a Kaposvári Rákóczi ügyvezetője kért szót és kitörő örömmel köszöntötte az egybegyűlteket. Takács Róbert felidézte, hogy negyvenöt évvel ezelőtt még gyermeki izgalommal készült a csapat akkor első NB I.-e mérkőzésére, amelyre még most is emlékszik.

Dér Tamás, Kaposvár alpolgármestere, aki korábban volt a Rákóczi elnöke is szintén hatalmas tisztelettel köszöntette a csapatot. Kiemelte: bármerre is jár az országban két dolgot kérdeznek tőle Kaposvárról: mi a helyzet a színházzal és a Rákóczival. Elmondta a negyvenöt évvel ezelőtti csapatot nagyon szerették a városban, s a mai napig szeretik. Személyes emlékként hozzáfűzte, hogy gyermekként sokan, így ő is Kiss László szeretett volna lenni, de nem csak belőle, hanem minden játékosból példakép és ikon vált az évek alatt.

– Nagyszerű érzés újra találkozni – mondta köszöntőjében Márton József, az egykori csapatkapitány. – Meg kell becsülnünk és ápolnunk kell a múltunkat, hiszen csak így lesz jelenünk és jövőnk. Ez az együttes három év alatt három osztály lépett előre, ami hatalmas szó. Névtelen csapat voltunk, amely nagyot alkotott, hiszen képesek voltunk arra, hogy 22.000 nézőt csalogassunk ki a stadionba és megszólaltassuk egy némát. Olyanok is kijártak a meccseinkre, akiket addig nem is érdekelt a futball. Akkor Kaposváron összejött a nagy szerelmi háromszög, azaz egymásra talált a közönség, a vezetőség és a csapat. A feljutáshoz azonban nemcsak ez, hanem az edzőnk, Mathesz Imre profizmusa is kellett, valamint az, hogy olyan játékosok alkották a keretet, akik éltek-haltak azért, hogy NB I.-es futballisták legyenek.

Az eseményen az akkori csapat orvosa és pályagondnoka mellett a Somogyi Hírlap kiváló újságírója, Jutasi Róbert is jelen volt, aki évtizedeken keresztül tudósított a csapat mérkőzéseiről, s akkori munkáját most egy emlékplakettel köszönték meg. A találkozóra nem csak volt kaposvári labdarúgók érkeztek, hanem két nagy riválist is meghívtak a szervezők, így a Nagykanizsai Olajbányász egykor kiválóságai Vlaszák Géza és Simon József is együtt nosztalgiázott a több mint négy évtizeddel ezelőtt történtekről.

– Nem volt nehéz megszervezni a találkozót, hiszen mindenki igent mondott az első hívószóra – nyilatkozta Hegedűs Péter, az akkori csapat kapusa, az esemény egyik szervezője. – Szeretnénk ezentúl minden évben megszervezni ezt a találkozót, hiszen egyre kevesebben vagyunk. Duschák István halála nagyon megrendített, s az is, hogy Turai Lászlóról elszomorító híreket hallok. Mindig jó találkozni a volt csapattársakkal, főleg olyan nagy játékosokkal, mint Kiss László vagy éppen Burcsa Győző, hiszen mindig is büszke voltam arra, hogy egy csapatban szerepelhettem velük.

– Ahogy Márton József is mondta, egy olyan dologban lehetett együtt részünk, amit az ember az életében csak egyszer tud átélni – fogalmazott Burcsa Győző, a Rákóczi első NB I.-es szezonjának házi gólkirálya. – Kaposvári születésűként a pályafutásom alapjait itt szereztem meg. Mathesz Imre nagyon kemény munkával, nagy fegyelemmel indított el minket azon az úton, amely megmutatta nekünk, hogy kell edzenünk, viselkednünk és a pályán, hogy kell teljesíteni ahhoz, hogy profi futballisták legyünk. Az itt eltöltött húsz éve megtanított arra, hogy mi vár rám. Tudtam, hogy a siker és a kudarc között egy körömpiszoknyi a különbség. Ahhoz, hogy eredményt tudjunk elérni rengeteget dolgoztunk. Egy nagyon jó összetételű csapat voltunk, s öröm volt újra látni azokat az arcokat, amelyeket öt éve láttam utoljára.

A korábbi játékosok mellett a csapat mellett dolgozók és szervezésben sokat segítők is egy-egy emlékplakettet vehettek át a Kaposvári Rákóczi Baráti Körének elnökétől, Simon Jánostól. A remek hangulatú múltidézés egy még jobb hangulatú vacsorával és borkóstolóval zárult.